Hogyan lettem tanító

Egy biztos, tanító NEM leszek. Válaszoltam gyerekkoromban, amikor újra és újra feltették nekem azt a kérdést, hogy mi leszel, ha nagy leszel.

Ilyenkor legtöbbször mellettem állt édesanyám, bólintott, milyen okosan válaszolok, majd hozzátette: Tanító elég egy a családban. Merthogy ő tanító volt. 40 évig. Emlékszem, óvodáskoromban milyen büszkén mondtam mindenkinek, hogy tanítja olvasni, írni a nagy elsősöket. Akkor még nem gondoltam, hogy 20 évvel később ez a mondat így fog hangzani a számból: Tanítom olvasni, írni a kis elsősöket…

Szóval biztos voltam abban, hogy nem leszek tanító, és abban is biztos voltam, bármilyen jól hangzik, nem determinálhat semmire, hogy anno pont pedagógusnapon születtem. Egyszerűen anyukám engem kapott aznap ajándékba. Igaz, kisiskolásként mikor hazamentem, rendszerint elővettem a plüss állataimat, és újra letanítottam nekik az aznapi órákat. Persze úgy, ahogy szerintem kellett volna. Merthogy valamit máshogy kéne csinálni, azt már akkor is éreztem. Pedig alapvetően jó tanítóim voltak.

Táblának a könyvespolcom üvegét használtam, remekül lehetett rá filctollal írni, papír zsebkendővel pedig letörölni. Aztán mikor anyukám észrevette, milyen furcsán maszatos az üveg, és egyértelmű volt, hogy tényleg látszik, szégyenkezve vallottam be, mire használom. Névnapomra ezek után kaptam egy kis fekete táblát krétával.

Aztán valahogy elfelejtődött tanítói énem, a gimnázium végén mégis egyetlenegy helyre adtam be a jelentkezést. A tanító szakra. Persze még akkor is tudtam, hogy az nem leszek, de azzal legalább még kezdhetek utána bármit, és érdekelt az ének műveltségterület, hogy utána hangmérnök lehessek. 13 éves koromtól ugyanis ez volt az álmom, de erről bővebben majd máskor… Miután szinte maximális pontszámom volt, nem volt kérdés a felvételi eredménye.

Könnyedén végeztem a főiskolát, nem volt rajtam stressz, hogy egyszer eljön az az idő, mikor a tanultakhoz megérkezik a felelősségvállalás is. Csak úgy szívtam magamba mindent. Egyszer az egyik tanító miután megtudta mik a terveim, az egyik gyakorló tanításom után félrehívott, és annyit kérdezett: Mondja, maga mi akar lenni, ha nem tanító? Nem mertem neki válaszolni.

Az egyik barátom közben még meg is alapította a főiskolán a NAT-ot. Ez annyit jelentett, hogy Nem Akarok Tanítani. Képviseltük ezt egy páran. Azóta persze mindenki tanít.

A diploma utáni évben elvégeztem a vágyott hangtechnikusi képzést, nem volt más hátra, mint állást találni. Mi sem egyszerűbb, megdolgoztam érte, tudatosan jutottam el idáig, nem lehet semmi probléma. De volt. Sehogy se jött össze.

Közben, hogy mégse teljesen feleslegesen teljen az idő, elkezdtem autót tanulni vezetni. Még most is előttem van, mikor egy iskola előtt kellett leparkolnom. Épp énekóra volt, és bár az ablakok csukva voltak, mégis kihallatszott az utcára a gyerekek vidám, közös éneklése. Akkor és ott belém hasított. Miért nem vagyok ott? Én ilyen helyzeteket szeretnék teremteni, ahol az öröm és az együtt olyan alapvetően összecseng, mint itt.

Voltak még utána is jelek. Pl. amikor a 4-es 6-os villamossal mentem át a Margit hídon, s egy osztálynyi gyerek épp a hátizsákjával és 2 tanítóval ballagott be a szigetre. Vagy amikor szintén egy csoport szállt fel a buszra, és a gyerekek velem kezdtek el beszélgetni. Ezek mindig nagyon megérintettek. A lelkem vágyott rá, de az elmém csak azt hajtogatta: nem akarok tanítani.

Aztán úgy voltam vele, nézzük meg. Beírtam a szomszéd iskola igazgatójának a nevét a keresőbe, mert azt tudtam, erre kijött egy olyan iskola, aminek ez volt a neve. Nézem, gyönyörű környék, ének tagozat, ez jó lesz nekem. Úgyhogy végül ebben az iskolában kezdődött el a pályafutásom vagy inkább maratonom.

Csak később, amikor már foglalkoztam önfejlesztéssel hallottam róla, hogy a nem szót nem érti az agyunk. Egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Pontosan kell fogalmazni, mert mondják, vigyázz mit kérsz, megkapod. Innen nézve pedig nem csináltam semmi mást, mint hogy gyerekkoromtól kezdve csak azt mantráztam magamnak: Tanító leszek!

Megosztás

Cikkek

Iratkozz fel hírlevélre!